a tizedik

2008 november 15. | Szerző: Hopura |

 a tegnapi nap ugyanis még mindig nagy hatással van rám. azt hittem tegnap, hogy ez lesz az utolsó napom. mondjuk most is úgy festek, mint aki az utolsó perceit éli, és ez sokszor előfordul.csütörtökön voltam a rendelőben, ahol a gyógyszereimet írják fel.mondtam, hogy NEM VAGYOK JÓL. “ez csak átmenet, majd elmúlik”-mondták. és már évek óta csak “átmenet” van. oké, van, hogy kicsit jobban vagyok, de az a ritkábbik fajta. hazajöttem és betakaróztam. még az orrom hegye sem látszott ki. fáztam, reszkettem, és görcsöl a hasam már két napja. (pedig a piros napok – ha még néha vannak- nem mostanában lesznek). és nem ettem már legalább 3 napja. teát iszok. lassan tea-allergiám lesz, annyi teát iszok. evés helyett teázom. nem megy az evés. erőltetni – mint édesanyám mondja, erőltetni kellene-, szóval az sem megy. szóval, az “átmenet”-szó úgy néz ki, mindenkinél mást jelent. azt mondta a doktornő, hogy decemberben csináltat velem egy pajzsmirigy-vizsgálatot. nem értem, hogyan jön ide ez a dolog, és azt sem nagyon értem, hogy nekem miért kell decemberig várnom??? ember!!!november 15-e van!!!nem érem én meg a decembert!! miért kell ennyit várnom???türelmetlen vagyok és tudom, hogy addig nem húzom ki. akkor meg minek a vizsgálat? teljesen felesleges. és háát a tegnap….leírhatatlan. először is egymagam lévén féltem, mint akit akasztani visznek. fulladtam, amitől rohamom volt. sorozatosan. aztán, mivel leesett, hogy megint rosszul vagyok, elkeseredtem és két órás sírógörcsbe folytottam a bánatom. előszedtem a gyógyszereimet, hogy oké, akkor most MINDET beveszem, de nem merem megtenni. ennyire nem lehetek lúzer, hogy még öngyilkos SEM merek lenni. nincsen más kiút, NEM TALÁLOK. hazaköltöztem szüleimhez. sanyargatom hátralévő idejüket és mindenkiét. ez már nem is rólam szól. mindenki el van kámpicsorodva miattam, én pedig a föld mélyére süllyednék, annyira szégyellem magam. nem lehetnek rám büszkék, nem lesz tőlem unokájuk, amire annyira vágynak. nem tudom nekik visszaadni mindazt, amit tőlük kaptam, csak rosszat, keserűséget, fájdalmat. nem ezt érdemlik. és úgy érzem, hogy én sem. nem ezt adom a világnak, hogy íly módon “hálálja” meg!!! próbálok pszichiátert keresni, de ahol mi lakunk….nincsen. ha valaki elolvassa végefelé járó mihaszna életem gondolatait és tud egy VALAKIT, aki esetleg SEGÍT elindulni valamerre, megköszönöm! és még mindig fentáll az a gondolatom, hogy hasonló (sajnos!!) problémával küszködő emberkék “összejöjjenek” és együtt keressünk megoldást. vigyázzon mindenki magára! és örüljön, hogy süt a NAP!!!!