az ötödik

2008 július 10. | Szerző: Hopura |

 2004. márciusában hazaköltöztem a városból. utáltam ott lenni.és utáltam minden, amiért nem lehettem boldog. és nem csináltam semmit. de tényleg a nagy semmi…itthon ültem és bőgtem, hogy se munkám, se egészségem, se boldogságom. aztán eljött a nyár és vele eljött a Szerelem. úgy mutattak be minket egymásnak. ja, igen, közben édesapám elrángatott egy munkahelyre, mint lehetőség, ami persze szezonális, de addig sem ülök otthon. szóval megláttam Őt és akkor úgy éreztem, minden megváltozik. a pillanat hevében szerelmes lettem, amit soha nem gondoltam volna. a férfi, (legyen B), szimpatikus volt, kedves, vidám és úgy éreztem ez a Szerelem, amivel én addig még soha nem találkoztam. B-t minden nap láttam.és belezúgtam, mint ló a gödörbe, nem volt megállás. egy-két hét és eljutottunk a csókig és mindenhez, amihez kellett. szerettem éjjel és imádtam nappal. aztán egyszercsak elmondta nekem, hogy elvált, van egy kisfia. nem érdekelt, úgy kellett, ahogyan van. elváltan, gyerekkel, kutyával.csakhogy aztán hozzátette azt is, hogy nem akar komoly kapcsolatot, egyszóval, csak éjszakákat szeretne velem, ha jó úgy nekem. persze jó volt, mindenem odaadtam volna B-ért. mindent. ő lett a másik felem. nappal dolgoztunk mind a ketten, este együtt voltunk, nála aludtam, amikor csak lehetett. és jött a felismerés, hogy tényleg csak arra kellek neki, mert aranyosnak tart, meg tetszettem neki, de semmi komolyat nem akar. nem érdekelt.csak legyen.ez ment két és fél évig. én egyre inkább szerettem, ő meg egyre ritkábban jelentkezett. persze a munkának vége lett, jött az otthon-ülés, a rohamok, a félések, már B-hez sem mertem éjszakára elmenni, mert mi lesz, ha rosszul leszek éjszaka, nem akartam, hogy megtudja. kimaradtam hetek, aztán hónapok. és jött egy telefon aputól, hogy csomagoljak, holnap megyünk. ????megyünk?hová?? nem megyek sehova. de. mondta. bekerültem egy kórházba. azt mondta, hogy nem bírja tovább nézni az állapotomat és berakott egy pszichiátriai kórházba. 2006 őszén. 26 évesen a heteimet azzal töltöttem, hogy fekszem, bőgök, vagy alszok. rengeteget aludtam. ha lehet órában számolni, akkor 10 órából 7et biztosan aludtam. beállítotak valami más gyógyszerre.B eltűnt. soha fel nem hívott, hogy mi van velem, soha nem látogatott meg. soha. azóta sem láttam és nem tudok róla semmit. lassan két éve. azt hittem, hogy nem élem túl és nem is akartam túlélni semmit. csupán egyszerűen megszünni. szépen, csendesen. a kórház borzasztó volt. a mai napig nem tudom, hogyan éltem túl. kár volt, hogy túléltem.majdnem karácsonyra engedtek haza. de mondanom sem kell, hogy SEMMI nem változott. nem lettem jobban, csak már nevű bogyókat szedek dupla dózisban. sokat gondolok arra, hogy milyen lehet meghalni.mi van utána, vagy egyszerűen semmi?milyen az, amikor már csak egyeszerűen nem vagy.

most 2008 nyara van. sokat gondolok B-re. a mai napig. nekem Ő volt a másik felem. eddig sem voltam senki, most meg pláne félember lettem. másfél év után most már nem vágyódom utána, néha-néha pasizgatok, de soha nem tudok már szerelmes lenni. az csak fáj.úgyis végetér.egyedül vagyok a kórral, ami annyira belém ívódott, hogy kitörölhetetlen. nem tudom, mi lesz ezek után. most dolgozom valahol, jó a társaság, de a félelmeim itt vannak velem, nem hagynak nyugtot és békét, folyamatosan a felszínen vannak és kegyetlen módon lecsapnak rám. most is nagyon félek, nem süt a Nap, ilyenkor még rosszabb. de már nem is esik. áll a levegő és minden szürke.van egy cicám, aki szintén szürke, de tőle bármit elfogadok. ő lehet szürke, őt így szeretem. ő a mindenem. ha nem lenne, azt sem bírnám ki, hogy az idő szürke legyen.