a negyedik

2008 július 2. | Szerző: Hopura |

 tegnap írtam egy sms-t egy pasinak, hogy találkozzunk.”nem ért rá”. nem akar velem találkozni.mindig elhatározom, ha sikerül megismerkednem egy pasival, és telefonszám-csere megtörtént, soha nem írok, nem én hívom fel előszőr. várok. mindig csak várok.mint egy királykisasszony a várban fent, hogy jöjjön a herceg és csakis a királylányt akarja.jönnek is néha, ugyan nem lóval, de egy megálló után továbbmennek.és elfelejtődik az egész.számukra.én meg, kis naívan várok.de nem szólal meg a telefon, hiába nézem, nem jelentkezik senki.ki is tenné? kinek kellene egy ilyen, mint én?jó nekem fent a várban, egyedül. csak az a baj, hogy hideg van,a szívem teljesen kihűl, és nem tud tovább dobogni.de minek is tenné…magamnak már nem kell.

 

2001-ben leérettségiztem és elkerültem egy nagyvárosba, továbbtanulni. ekkor már a szüleim is megértették, hogy baj van, addig nem igazán akarták ezt elfogadni, mondván, hogy “majd elmúlik, csak akarni kell”. a fenéket az akarattal. egyik rokonomnál laktam, ő vigyázott rám. vagyis csak mondta.mert nem igazán. ő sem ért rá. beköltöztem a kollégiumba. az újabb sorscsapás, de végülis egy évet kihúztam. aranyosak voltak a lányok, akikkel laktam, kicsit felbátorodtam. hangsúlyozom: kicsit.egyszer elcibáltak egy buliba. az egész mindenem a torkomban zakatolt, szédültem, de velük tartottam. megismerkedtem egy pasival. enyhén ittas volt a nevezzük T-nek az illetőt. T szerintem azt sem tudta, hogy hol van, nem hogy rám emlékezzen…másnap -állítólag- a haverja mondta neki, hogy megismerkedett velem. odajött a koleszhoz és valóban megismerkedtünk. aztán másnap is jött, és azután is. vége lett a sulinak. hazajöttem nyárra, de sokat mentem vissza a városba.végülis félig-meddig hozzáköltöztem.és beleszerettem. ő is. ezt mondta.de nem egészen úgy tett. munkát vállaltam, de soha nem jött elém. soha, egyszer sem mentünk sétálni, nem volt benne semmi szép és jó, csak kapaszkodtam belé ezerrel…végre egy lovag, aki kicsit marad. aztán egy szép napon elbúcsúztam tőle.és elengedtem. menni akart, nem akartam, hogy velem maradjon, ha nem akar.azóta sem voltam abban a városban, hazaköltöztem. soha nem tudnék oda visszamenni.meg minek is?valahol tudtam én ezt az elején, hogy nem lesz belőle semmi, csak hát a remény, ugye, amit mindig emlegetnek. ami utoljára hal meg, az a híres remény. nekem már nincsen olyan. nem ismerem a szót.feladtam.