folytatnám

2008 június 30. | Szerző: Hopura |

 esik kint az eső.csend van, csak valahol egy kutya ugat a távolban.itthon vagyok.egyedül.nem szólok senkihez.néha arra gondolok, hogy jobb is, hogy nincsen mellettem senki, mert akkor megtudnák, megtudná, aki velem  van, hogy félek.és ez szégyellni való. számomra.másrészt viszont hiányzik a szeretet.nem tudok adni és vissza sem kapam soha egy darabkát sem.1995-ben ballagtam általános iskolából.addig minden rendben ment.mondható, hogy boldog voltam.aztán jöttek a kollégiumi évek.a csoda elmaradt, helyette egyik borzalom követte a másikat.alkalmazkodó típus volnék, voltam, de nem fogadtak be.nem tudom, miért?senki nem kereste a barátságomat, senkinek sem hiányoztam, úgyanúgy, ahogy ma sem.ha meghalnék (de sokszor kívánom), egyedül a szüleimben keletkezne egy űr.senki más nem venné észre, hogy egy emberrel kevesebb van.meg talán a cicám. van egy cicám.Muki.

bekerültem a kollégiumba és onnantól fogva egyre lejjebb csúsztam azon a képzeletbeli lejtőn. álmodtam már sokszor azzal, hogy van egy kút, látom a tetején a fényt, de nem tudok kimászni. a kövek sötétek, csúszósak és hidegek.és sírok, nem nincsen erőm felfelé haladni.messze van a kiút.

nem jól tanultam, sőt, nem is tanultam.nem egy tantárgyból buktam.vasárnapok sírással teltek, mert vissza kellett mennem és nem volt kifogás.elkezdtem fogyni, mint a Hold.180 magas vagyok és lefogytam 45 kg-ra.mindig csak aludtam és aludtam. nem volt barátnőm, nem volt buli, nem volt pasi. nem volt semmi, csak a sírás. két évig bírtam és a sorozatos bukások miatt átmentem egy hozzánk közeli suliba, ahová be tudam járni. oda bementem, és a lehető leggyorsabban haza. csak ne kelljen távol lenni.nem volt osztályközösség, de talán jobban éreztem magam. ekkorra azonban olyan pánikbeteggé váltam, hogy minden nap beteg voltam. féltem a rohamoktól, amelyek minden órában legalább kétszer tönkretettek, megsemmisítettek. ekkor már 17-18 voltam.egy magányos, befelé forduló idegroncs. elkezdtem szüleim unszolására pszichológushoz járni.azóta is gyógyszereken élek. olyan vagyok már, mint egy narkós.mindig egyre több kell.15 éves korom óta (kb.) kórházról kórházra, gyógyszerről gyógyszerre.mindenfélét kipróbáltam, de egyik sem segít.

az elsőpasit interneten “szedtem össze”, hazugságok árán. találkoztunk. kétszer.csakhogy én nem mertem menni sehová, amiről persze nem tuta, hogy miért, de mindig itthon maradtunk. harmadszorra nem jött.a suliban sem volt senkim.nem jártam házibulikba, nem is hívtak, nem lettem sokak által kedvelt, bulizós csaj. ekkor jött, hogy akkor tanulok.  szépen leérettségiztem. a saját bankettemre sem mentem el. gyors szalagtűzés és rohanás haza. csak itthon volt a biztonság. (ma már itthon sincsen.sehol).

sok cikket, könyvet olvastam, míg a rohamaimmal küzdöttem. szép dolgok, amiket leírnak, csak nálam nem válik be.egyik se. …..pozitív gondolkodás…..bla-bla. mindig csak azt szeretném, hogy ha este lefekszem, többet soha ne ébredjek fel. mert persze maghalni sem merek.pedig sok ember szeretne élni, akkor én még miért vagyok még mindig itt??nem jó sehol és nem érdekel semmi. igazából soha nem is érdekelt. csak vagyok és ülök a székben, álmodozom dolgokról éd rájövök, hogy az álom csak álom marad. elvesztem valahol és nem találom a visszautat.