a tizenkettedik
2008 november 22. | Szerző: Hopura
biztosan írtam már, hogy szeptemberben megismertem Sz-t.interneten akadtunk egymásra, tudjátok, az a bizonyos négy betűs ismerkedős weboldal….eleinte tényleg csak beszélgetésnek indult, de annyit beszéltünk, meg fotót is cseréltünk, hogy megbeszéltünk egy találkozót.elég türelmetlennek tűnt a pasas, én meg valahol örültem tán, hogy “van valaki”, aki érdeklődik irántam. találkoztunk…jól sikerült. rengeteget beszéltünk, nevettünk és csupán 1 órányira laktunk egymástól, így tartottuk a kapcsolatot, sőt, továbbra is találkoztunk.
aztán nekem eljött az idő, (amikor mindennek ellenére) hogy napról-napra kezdtem egyre rosszabbul lenni. a legközelebbi találkozásunkkor elmeséltem neki, hogy pánikbeteg vagyok, úgyhogy keressen valaki mást, mert nem tudom, hogy a közeljövőben mi lesz velem…azt mondta, hogy ismeri a betegséget és nem akarja, hogy ettől különváljunk. szeretne velem maradni. mindennap felhívott, eljött hozzánk, szüleim is megismerték, jól alakult. nem úgy, mint az én egészségügyi állapotom…a doktornő lecsökkentette a gyógyszerem, azóta sem nagyon mozdulok ki itthonról, összezavarodott bennem minden. félek éjjel-félek nappal. és jöttek a találkozó-lemondások…oké, végülis csak 3-at mondtam le, de még mindig azt mondta, hogy “semmi baj, ha én nem megyek, jön ő”…végülis nem jött, de felhívott többszőr, hogy hiányzom…hát persze…kiderítettem, hogy mennyire is…egyszerűen. nem is gondolná!!
csináltam egy fals email címet, egy fals névvel, adatokkal és személyiséggel. és elkezdtem “játszani”.pontosan úgy, ahogy megismerkedtünk! felvettem vele a kapcsolatot az álnévvel és megismerkedtünk. írta, hogy nincsen senkije, egyedül van, (holott én még mindig ott voltam neki, sőt hívott is, meg hogy már nagyon hiányzom), de “N”-nel (a fals név) is szövögette közben a kis hálóját. és tegnap kiborult a bili!
velem megbeszélte, hogy vár és találkozzunk. én akkor már tudtam, hogy nem megyek, de eljátszottam, hogy pénteken este lemegyek hozzá és nála maradok este, csak valamikor szombaton jövök haza. eljött a péntek este. N közben felhívta beszélgetni Sz-t a négybetűsre és ismerkedtek…Sz mondta, hogy szeretne N-nel személyesen is találkozni, kiváncsi lett rá…de nem jó a péntek, mert “vacsora meghívása” van és már nem tudja lemondani…(persze, mert úgy volt, hogy én megyek hozzá, ő pedig nem lehet két helyen egyszerre). mondta N, hogy rendben. én felhívtam, hogy akkor indulok, egy óra múlva ott vagyok. Sz nagyon örült, én meg nem. leraktuk a telefont, persze nem indultam sehova, folytattam N-ként tovább a beszélgetést.N-nel vasárnapra beszélt meg randit.
hamar eltelt az egy óra és csodák-csodájára nem érkeztem meg Sz-hez….N-nel közben befejezte a beszélgetést, “indult vacsorázni”…most se én, se N. több, mint másfél óra múlva rámcsörgött. nem vettem fel a telefont. 4-szer keresett. gondolom, nem értette, hogy miért nem vagyok ott.azt csak én tudtam. később írt N-nek, hogy folytassák a beszélgetést és találkozzanak még ma (péntek). de N nem ért rá…és most már se én, se N nem lesz elérhető…(mivel N nincs is, én meg megszűntem számára).
ebben a kusza történetben csak az a szívfájdalom, hogy engem annyira megért, én annyira hiányzom neki, értem úgy aggódik…hát tegnap valóban kiderült, hogy CSAK DUMA. most kezdhet mindent előről. és később biztosan rájön, hogy én voltam két személyben, de ez engem már egyáltalán nem érdekel!! és csak azt kívánom neki, hogy érezze azt, hogy mennyire nem volt korrekt és igenis, hogy fájjon neki mindaz, amit velem tett! mert mi van, ha elmegyek tényleg hozzá? utána meg keresi N-t?? hogy van ez??
életemben egyetlen egy férfiben bíztam meg, aki valóban FÉRFI volt számomra, soha többé nem tudok és nem is akarok bízni….veszek két kutyát, meg még egy macskát és boldog leszek!! nekem ez nem kell…
mindenkinek (aki megérdemli) szép napot!
a tizenegyedik
2008 november 18. | Szerző: Hopura
fél 11-kor ébredtem.patakokban folyt rólam a víz. mindig olyan baromságokat tudok álmodni, hogy Tarantino elbújhatna a maga képzeletvilágával az enyémhez képest. lehet az a bajom, hogy túl élénk a fantáziám, hülyeségeket gondolok töménytelen mennyiségben. szóval, kitápászkodtam az ágyból, némi hidegrázás után felöltöztem. a fél szekrényt magamra vettem, fáztam. forró teát ittam és akkorra már bőven sütött a Nap, így arra gondoltam, hogy megpróbálkozok a kintlevéssel. a pulóverekre kabátot is vettem, sőt kesztyűt is! legalább nem látszott, hogy sovány vagyok…kicsit söprögettem, de nem is ezzel volt a gond, hanem úgy éreztem, hogy mindenki engem figyel, hogy mit csinálok. üldözési mániám, hogy utálom, ha néznek, figyelnek és nem is volt senki a környéken, (mindenki dolgozik…vagy a saját dolgát csinálja) én mégis úgy éreztem, hogy azt figyelik kikerekedett szemmel, hogy én mit csinálok. így hamar be is jöttem, itt bent nem lát senki. cicám is bejött, úgyhogy már ketten voltunk. azóta az orromat se dugtam ki. kicsit kiszellőztetek, de én nem megyek ki mostanában. legalább nem tervezem. nem is tudom, hogy mit csinálnék, ha nem lenne internet…aludnék. mi mást?
tegnap beszéltem vele, (legyen Sz). Sz-t szeptemberben ismertem meg. 1 órányira lakik tőlem, mégis hetente-kéthetente látjuk egymást. nincsen sok szabadideje (dolgozik), én meg nem megyek. messze van, legalábbis nekem. 1 óra út, messze itthonról…”és mi lesz, ha lesz velem valami út közben?”-gondolok erre (mindig) és inkább úgy döntök, hogy ne találkozzunk, inkább itthon maradok, pedig nagyon kedves velem és ahogy látom, elég kitartó is, mert szegénykét már elég sokszor elküldtem és mondtam le randit is, de megérti és vár. csak tudnám, mire….és ha nem leszek jobban? úgy érzem, velem csak vesztegeti a drága idejét, nem is érdemlem meg, hogy legyen nekem. szóval, tegnap beszéltünk. azt mondta, hogy hiányzom neki. és persze jön a kételkedés, hogy csak egyedül rossz neki, vagy tényleg engem akar látni? egyáltalán egyedül van, ha nem találkozunk?? mindig többet gondolok egy adott kérdésről válaszként (lehet), mint amennyit kellene. bizalmatlan vagyok eléggé. sőt. rábízom a döntést, mert én már semmit sem tudok. 20 óra 20 van. nem vagyok álmos. de szerintem bebújok az ágyba, úgyis hamar elalszok. jöhetnek a rémálmok….
a tizedik
2008 november 15. | Szerző: Hopura
a tegnapi nap ugyanis még mindig nagy hatással van rám. azt hittem tegnap, hogy ez lesz az utolsó napom. mondjuk most is úgy festek, mint aki az utolsó perceit éli, és ez sokszor előfordul.csütörtökön voltam a rendelőben, ahol a gyógyszereimet írják fel.mondtam, hogy NEM VAGYOK JÓL. “ez csak átmenet, majd elmúlik”-mondták. és már évek óta csak “átmenet” van. oké, van, hogy kicsit jobban vagyok, de az a ritkábbik fajta. hazajöttem és betakaróztam. még az orrom hegye sem látszott ki. fáztam, reszkettem, és görcsöl a hasam már két napja. (pedig a piros napok – ha még néha vannak- nem mostanában lesznek). és nem ettem már legalább 3 napja. teát iszok. lassan tea-allergiám lesz, annyi teát iszok. evés helyett teázom. nem megy az evés. erőltetni – mint édesanyám mondja, erőltetni kellene-, szóval az sem megy. szóval, az “átmenet”-szó úgy néz ki, mindenkinél mást jelent. azt mondta a doktornő, hogy decemberben csináltat velem egy pajzsmirigy-vizsgálatot. nem értem, hogyan jön ide ez a dolog, és azt sem nagyon értem, hogy nekem miért kell decemberig várnom??? ember!!!november 15-e van!!!nem érem én meg a decembert!! miért kell ennyit várnom???türelmetlen vagyok és tudom, hogy addig nem húzom ki. akkor meg minek a vizsgálat? teljesen felesleges. és háát a tegnap….leírhatatlan. először is egymagam lévén féltem, mint akit akasztani visznek. fulladtam, amitől rohamom volt. sorozatosan. aztán, mivel leesett, hogy megint rosszul vagyok, elkeseredtem és két órás sírógörcsbe folytottam a bánatom. előszedtem a gyógyszereimet, hogy oké, akkor most MINDET beveszem, de nem merem megtenni. ennyire nem lehetek lúzer, hogy még öngyilkos SEM merek lenni. nincsen más kiút, NEM TALÁLOK. hazaköltöztem szüleimhez. sanyargatom hátralévő idejüket és mindenkiét. ez már nem is rólam szól. mindenki el van kámpicsorodva miattam, én pedig a föld mélyére süllyednék, annyira szégyellem magam. nem lehetnek rám büszkék, nem lesz tőlem unokájuk, amire annyira vágynak. nem tudom nekik visszaadni mindazt, amit tőlük kaptam, csak rosszat, keserűséget, fájdalmat. nem ezt érdemlik. és úgy érzem, hogy én sem. nem ezt adom a világnak, hogy íly módon “hálálja” meg!!! próbálok pszichiátert keresni, de ahol mi lakunk….nincsen. ha valaki elolvassa végefelé járó mihaszna életem gondolatait és tud egy VALAKIT, aki esetleg SEGÍT elindulni valamerre, megköszönöm! és még mindig fentáll az a gondolatom, hogy hasonló (sajnos!!) problémával küszködő emberkék “összejöjjenek” és együtt keressünk megoldást. vigyázzon mindenki magára! és örüljön, hogy süt a NAP!!!!
a kilencedik
2008 november 11. | Szerző: Hopura
sokáig úgy gondoltam, ha homokba dugom a fejem, könnyebb lesz, nincsen erőm szembenézni a félelemmel.ahhoz sok erő kell, és bátorság.mindez hiányzik belőlem.én annyira félek, hogy eszem ágában sincsen szembenézni vele.hiába mondják, hogy kutyaharapást szőrével…belehalnék…
most november van.nyár óta 8 kilót fogytam.nem eszek, nem tudok enni.bent gubbasztok a lakásban, nincsen munkám…hogyanis lehetne, nincsenek barátaim, hogyan is lehetnének, ha nem megyek sehová. 28 évesen a teljes lényemet átjárja a félelem, belémköltözött az érzés és egy olyan alagútba kerültem, aminek nincsen vége.pedig biztosan van, de nem látom azt a bizonyos fényt, ami kivezetne.csak bolyongok, megyek befelé, hideg van, sötét és kétségbe vagyok esve. jéghideg a kezem és állandóan fázok.ha rohamom van, elönti egész testemet a forróság, egyébként hideg vagyok…nincsen bennem élet.
november van, süt a Nap, de sajnálom, nem tudok neki különösebben örülni.körbevesznek a démonok és érzem, most is itt vannak körülöttem. megismerkedtem egy férfivel, megismert, hogy mi a problémám, elmeséltem neki és csak hajtogatja a pozitív gondolkodást…nem tudok gondolkodni, nemhogy pozitívan, sehogy.éjszakai rémálmaim elkísérnek reggelig, amikor is ismét abban a tudatban vagyok, hogy felébredtem és kezdődik minden előről.ördögi kör ez.
szóval, arra gondoltam, hogy ezt nem tudom tovább csinálni.egyedül.a gyógyszerek csak árnyékok mögöttem, semmit nem érnek.valami mást kell csinálni, hogy továbblépjek.de mit?és hogyan?és mivel lehet ezt elkezdeni? szeretnék hasonló cipőben járó emberkékkel beszélgetni, kinek mi a “tapasztalata”, mik az érzései, mit tesz vagy ő hogyan éli ezt meg?!
jó lenne egy társaságot összehozni.mert ha már nekünk egy ilyesfajta utazás adatott meg születés és halál között, akkor valamennyire mégiscsak jó lenne jobbá tenni! és közös erővel talán sikerülhet.
vigyázzatok magatokra!
a nyolcadik
2008 augusztus 1. | Szerző: Hopura
ma van augusztus 1-je. jókedvűen indult a nap, szép volt a Nap-felkelte, mivel fél 6-kor indulok tőlem 20km-re lévő munkahelyemre, szóval szép volt a reggeli Nap, jókedvem volt. nem voltam álmos sem. és miért??mert tegnap délután randit beszéltem meg A-val. megbeszéltük, hogy munka után találkozunk. vártam már, hogy elteljen a nap, sokan voltak, hamar eljött a váltás-műszak….átöltöztem és vártam.mint ahogy mindig szoktam. valakire.jött egy üzenet….a “remélni sem mertem”-üzenet. ne haragudj, el kell halasztani, mert …bla-bla. nem lenne ezzel semmi gong, de ez már nem az első. a harmadik tán. bunkó voltam és visszaüzemtem, hogy “gondoltam ezt írod…” persze felkapta a vizet, de röviden lezártam a témát.és azért is jó, hogy 1-je van, mert számomra ez az 1-je egy változást hozott. rádöbbentem hazafelé a kocsiban, hogy ami nem megy azt nem kell erőltetni. egyedül maradok, ha tetszik, ha nem. nekem ezt szánta a sors, és most nem síratom magam, már jót bőgtem, hanem elfogadtam, hogy nekem ez jár. nekem ezt az utat egyedül kell végigjárnom. sem A-val, sem L-lel, sem B-vel, sem senkivel. EGYEDÜL. veszek egy kutyát, meg még egy cicát, és rövidke, semmit sem érő életemet egyedül kínlódom végig. nem kell senki soha többé. lezártam magamban minden efféle témát. egyedül. jó lesz. magamra kell csak gondolnom, nem kell engem senki se szeressen, én sem fogok senkit. mármint szerelemmel. kedvelni sok mindenkit lehet, de szeretni nem. én nekem elfogyott ez a fajta szeretetem, és nem is akarom többet erre pazarolni az energiámat. nekem B volt az utolsó az életemben, benne sok reményem veszett oda és lassan 2 éve kapálózok, próbálkozok, áhitatom magam, hogy majd most, majd ő, meg izé….NEM. VÉGE. befejeztem.vannak olyan emberek -ezek szerint-, akiknek egyedül kell végigcsinálni ezt az utazást, amit életnek neveznek. ennyi.nem tudok mást és már nem is akarok. elfáradtam. arra is gondoltam, talán el is kellene költözni, új telefonszám, és kukába dobni mindent, amit addig reméltem és vágytam rá.nagyon sokat sírok, de ezek a mindennapos csalódások teljesen fagyossá tettek. bezárnak minden ajtót, ablakot és ezek berozsdásodnak, nem lehet majd kinyitni. azért néha elmegyek egy-egy koncertre vagy valamiféle buliba, de csakis azért, hogy magamnak tegyek jót vele és a többi nem érdekel.
nagyon fáradt vagyok.és nem a munkától vagy a koránkeléstől. belűlről vagyok totál fáradt. de most már belátom, hogy nekem ennyi jár. el kell fogadnom és szép csendesen evickélni tovább, míg partot nem érek.
a hetedik
2008 július 16. | Szerző: Hopura
a minap azon morfondíroztam magamban, mi is az a FÉLNI? szó? kinek mit jelent? félni egy állattól, egy póktól, egy vizsgától, hogy sikeres lesz-e?félni, hogy hazaérnek e mai is a gyerekek vagy a férjem? félni attól, hogy nem jön-e belém egy száguldozó kamion fékezés nélkül vagy hogy leesem az Eiffel-toronyból? ezek tényleg félelmek?mert ezek valahogy jönnek, a gondolatok, de el is múlnak, mert a pók továbbmászik, vagy lecsaptuk, a vizsga sikerült, vagy ha nem, lehet pótvizsgázni, a gyerekek, férjek hazaértek (!), nem jött velem szembe egy kamion és nem estem ki a toronyból, mert tettem érte, hogy például ne essek ki. megkapaszkodtam a korlátba, a gyerekek betartották a közlekedési szabályokat, a kamionos normálisan vezetett…..de mi van, ha a félelem jön, van és marad?állandósul. nem egy átmeneti állapot, tartósan itt van. és nem esik le az az átkozott kő a szívemről és semmi nem hoz megnyugvást. semmi.még akkor sem, ha rendre hazaérek.mert félek elindulni, félek úton lenni és félek megérkezni.és nincsen “túl vagyunk rajta”.szívszorongató, folytogató félelem. egyébként azt hallottam, hogy a pánikbetegek nagyobb arányszámban lesznek szív-panaszosak. sokszor szúr nekem is a szívem. amellett, hogy fáj.
kedves olvasó…te belegondoltál már abba, mi is a félelem? mire jó, és minek van? én sokat gondolok erre. túl sokat.de még mindig úton vagyok….
a hatodik
2008 július 14. | Szerző: Hopura
4 éve ismerem R-t.vagyis csak gondoltam, h ismerem.hát, most sikerült a félreismerés. igazi barátok voltunk. igen, múlt idő.
R egy német pasas.direkt nem írtam “férfi” jelzőt, hiszen, még mindig úgy gondolom, h férfi egyszerűen nem viselkedhet így, ahogyan R tett. szóval a rövid történet…megismerkedtünk egy munka kapcsán, angolul beszélgettünk sokat, mert én nem tudok németül, ő nem tud magyarul, így maradt az angol. sokat tanultam tőle, nagyon kedves, igazi uriembernek ismertem meg.minden nyáron itt volt hozzám közel, mentünk iszogatni, nappal jókat napoztunk, kaptam tőle nem egyszer ajándékot, meg ilyen finomságok, de akkor én már szerelmes voltam, mint utólag kiderült, mindhiába, de R-rel, tényleg csak szabad időnkben találkoztunk. és már az elején megbeszéltük és mindketten helyeseltük, h ne legyen ebből több, mivel R ősszel visszamegy Németországba és csak kora nyáron jön hozzánk. tudtam is tartani a távolságot, hiszen ott volt nekem B, de R kellett, mert egyéb rossz napjaimban vele mindent meg tudtam beszélni, átölelt és vígasztalt. ennyi.
alig vártam ezt a nyarat is.nincsen senkim…(kim is lehetne mindezek után….)és örültem neki, amikor írta, h jön. 1-2 nap múlva meg is hívott magához.iszogattunk, beszélgettünk, megbeszéltük az én gyenge lelkivilágomat, ő is sokat mesélt….és hát, nála aludtam. ölelt, csókolt, azt mondta, már várt erre és nagyon örül nekem. úgy éreztem kicsit forog velem a világ, mert boldog voltam. hazamentem, másnap dolgozni kellett, aztán teltek-múltak a napok. hívtam, h menjünk napozni, úszni egyet, vagy este valahová, de mindig kitért valamire hivatkozva.
ez történt már jó egy hete. vagy kettő. nem is tudom….azóta megtudtam, hogy hazament. és még csak annyit sem mondott, h “szia, hazamegyek” vagy valami. nem tartozik nekem beszámolóval, dehogy, de azt hiszem, ennyit elvártam tőle. mint egy baráttól.hát, nekem ő már nem barát.mert ha elveszett volna a telefonja, v bármi történt volna vele, a Föld alól is, de előkereshetett volna engem, h közölje legalább, h nem lesz többet.
nem tudok róla semmit. és nem mondom, h nem érdekel, mert megszerettem, mint egy barátot, de a csalódás megint utolért.egyszerűen nem hiszem el, h nekem mindig valakiben, valamiben csalódnom kelljen és bőgnöm, és szomorúnak lennem. miért kapom én mindezt?nem ezt adom és nem várok sokat cserébe.de semmit nem kapok, csak negatív dolgokat. elhagyást, nemtörődömséget, becsapást és végtelen magányt. űr van bennem, egyre nagyobb, amit félek, nem lehet betölteni. ezek a szomorúságot annyira belém ivódtak, hogy nem tudom, képtelen vagyok kitörölni őket.
Ady-nak van egy nagyon találó versfoszlánya:
“csak élni, mert kell,
csak élni, mert muszály,
de mit kezdjünk az életünkkel, ha fáj?”
remélem, jól írtam le, majd még megnézem.jóéjt.K.
az ötödik
2008 július 10. | Szerző: Hopura
2004. márciusában hazaköltöztem a városból. utáltam ott lenni.és utáltam minden, amiért nem lehettem boldog. és nem csináltam semmit. de tényleg a nagy semmi…itthon ültem és bőgtem, hogy se munkám, se egészségem, se boldogságom. aztán eljött a nyár és vele eljött a Szerelem. úgy mutattak be minket egymásnak. ja, igen, közben édesapám elrángatott egy munkahelyre, mint lehetőség, ami persze szezonális, de addig sem ülök otthon. szóval megláttam Őt és akkor úgy éreztem, minden megváltozik. a pillanat hevében szerelmes lettem, amit soha nem gondoltam volna. a férfi, (legyen B), szimpatikus volt, kedves, vidám és úgy éreztem ez a Szerelem, amivel én addig még soha nem találkoztam. B-t minden nap láttam.és belezúgtam, mint ló a gödörbe, nem volt megállás. egy-két hét és eljutottunk a csókig és mindenhez, amihez kellett. szerettem éjjel és imádtam nappal. aztán egyszercsak elmondta nekem, hogy elvált, van egy kisfia. nem érdekelt, úgy kellett, ahogyan van. elváltan, gyerekkel, kutyával.csakhogy aztán hozzátette azt is, hogy nem akar komoly kapcsolatot, egyszóval, csak éjszakákat szeretne velem, ha jó úgy nekem. persze jó volt, mindenem odaadtam volna B-ért. mindent. ő lett a másik felem. nappal dolgoztunk mind a ketten, este együtt voltunk, nála aludtam, amikor csak lehetett. és jött a felismerés, hogy tényleg csak arra kellek neki, mert aranyosnak tart, meg tetszettem neki, de semmi komolyat nem akar. nem érdekelt.csak legyen.ez ment két és fél évig. én egyre inkább szerettem, ő meg egyre ritkábban jelentkezett. persze a munkának vége lett, jött az otthon-ülés, a rohamok, a félések, már B-hez sem mertem éjszakára elmenni, mert mi lesz, ha rosszul leszek éjszaka, nem akartam, hogy megtudja. kimaradtam hetek, aztán hónapok. és jött egy telefon aputól, hogy csomagoljak, holnap megyünk. ????megyünk?hová?? nem megyek sehova. de. mondta. bekerültem egy kórházba. azt mondta, hogy nem bírja tovább nézni az állapotomat és berakott egy pszichiátriai kórházba. 2006 őszén. 26 évesen a heteimet azzal töltöttem, hogy fekszem, bőgök, vagy alszok. rengeteget aludtam. ha lehet órában számolni, akkor 10 órából 7et biztosan aludtam. beállítotak valami más gyógyszerre.B eltűnt. soha fel nem hívott, hogy mi van velem, soha nem látogatott meg. soha. azóta sem láttam és nem tudok róla semmit. lassan két éve. azt hittem, hogy nem élem túl és nem is akartam túlélni semmit. csupán egyszerűen megszünni. szépen, csendesen. a kórház borzasztó volt. a mai napig nem tudom, hogyan éltem túl. kár volt, hogy túléltem.majdnem karácsonyra engedtek haza. de mondanom sem kell, hogy SEMMI nem változott. nem lettem jobban, csak már nevű bogyókat szedek dupla dózisban. sokat gondolok arra, hogy milyen lehet meghalni.mi van utána, vagy egyszerűen semmi?milyen az, amikor már csak egyeszerűen nem vagy.
most 2008 nyara van. sokat gondolok B-re. a mai napig. nekem Ő volt a másik felem. eddig sem voltam senki, most meg pláne félember lettem. másfél év után most már nem vágyódom utána, néha-néha pasizgatok, de soha nem tudok már szerelmes lenni. az csak fáj.úgyis végetér.egyedül vagyok a kórral, ami annyira belém ívódott, hogy kitörölhetetlen. nem tudom, mi lesz ezek után. most dolgozom valahol, jó a társaság, de a félelmeim itt vannak velem, nem hagynak nyugtot és békét, folyamatosan a felszínen vannak és kegyetlen módon lecsapnak rám. most is nagyon félek, nem süt a Nap, ilyenkor még rosszabb. de már nem is esik. áll a levegő és minden szürke.van egy cicám, aki szintén szürke, de tőle bármit elfogadok. ő lehet szürke, őt így szeretem. ő a mindenem. ha nem lenne, azt sem bírnám ki, hogy az idő szürke legyen.
a negyedik
2008 július 2. | Szerző: Hopura
tegnap írtam egy sms-t egy pasinak, hogy találkozzunk.”nem ért rá”. nem akar velem találkozni.mindig elhatározom, ha sikerül megismerkednem egy pasival, és telefonszám-csere megtörtént, soha nem írok, nem én hívom fel előszőr. várok. mindig csak várok.mint egy királykisasszony a várban fent, hogy jöjjön a herceg és csakis a királylányt akarja.jönnek is néha, ugyan nem lóval, de egy megálló után továbbmennek.és elfelejtődik az egész.számukra.én meg, kis naívan várok.de nem szólal meg a telefon, hiába nézem, nem jelentkezik senki.ki is tenné? kinek kellene egy ilyen, mint én?jó nekem fent a várban, egyedül. csak az a baj, hogy hideg van,a szívem teljesen kihűl, és nem tud tovább dobogni.de minek is tenné…magamnak már nem kell.
2001-ben leérettségiztem és elkerültem egy nagyvárosba, továbbtanulni. ekkor már a szüleim is megértették, hogy baj van, addig nem igazán akarták ezt elfogadni, mondván, hogy “majd elmúlik, csak akarni kell”. a fenéket az akarattal. egyik rokonomnál laktam, ő vigyázott rám. vagyis csak mondta.mert nem igazán. ő sem ért rá. beköltöztem a kollégiumba. az újabb sorscsapás, de végülis egy évet kihúztam. aranyosak voltak a lányok, akikkel laktam, kicsit felbátorodtam. hangsúlyozom: kicsit.egyszer elcibáltak egy buliba. az egész mindenem a torkomban zakatolt, szédültem, de velük tartottam. megismerkedtem egy pasival. enyhén ittas volt a nevezzük T-nek az illetőt. T szerintem azt sem tudta, hogy hol van, nem hogy rám emlékezzen…másnap -állítólag- a haverja mondta neki, hogy megismerkedett velem. odajött a koleszhoz és valóban megismerkedtünk. aztán másnap is jött, és azután is. vége lett a sulinak. hazajöttem nyárra, de sokat mentem vissza a városba.végülis félig-meddig hozzáköltöztem.és beleszerettem. ő is. ezt mondta.de nem egészen úgy tett. munkát vállaltam, de soha nem jött elém. soha, egyszer sem mentünk sétálni, nem volt benne semmi szép és jó, csak kapaszkodtam belé ezerrel…végre egy lovag, aki kicsit marad. aztán egy szép napon elbúcsúztam tőle.és elengedtem. menni akart, nem akartam, hogy velem maradjon, ha nem akar.azóta sem voltam abban a városban, hazaköltöztem. soha nem tudnék oda visszamenni.meg minek is?valahol tudtam én ezt az elején, hogy nem lesz belőle semmi, csak hát a remény, ugye, amit mindig emlegetnek. ami utoljára hal meg, az a híres remény. nekem már nincsen olyan. nem ismerem a szót.feladtam.
a tizenharmadik
2008 november 27. | Szerző: Hopura
már régen írtam…nincs is mit, nincsen változás. egyre közeledik a karácsony és biztosan mindenki lelkesen készülődik, sütöget, díszítget, én meg azt sem tudom, hogy mi lesz?! félek tőle (mint mindentől), mert a szeretet ünnepe ugyebár és a magány egy ilyen ünnepen nem túl kellemes. én nem készülök, nem sütögetek, csak érzem, hogy még inkább érzékeny lettem. sokat sírok és ülök a szobában, semmi nem köt le és nem érdekel. úgy szeretném, ha sosem jönne el a reggel és egyszerűen nem ébrednék fel! egyszerűen nem látom értelmét. az elöbb álltam az ablaknál, sütött be a Nap, kezemben forró tea és üres volt a fejem. nincsenek gondolataim, csak álltam az ablaknál és üresen bámultam kifelé.kimenni biztosan nem fogok, meg hát mit is csinálhatnék én ott kint?hideg van, nem szeretek fázni. itt bent meg nincsen kedvem semmihez, nincsen szólnom senkihez. csak állok és bámulok. ennyi. semmi több. eddig nem voltam depis, “csupán” pánikbeteg, de most már nagyon érzem, hogy nincsen ez így jól! ha lehetne osztályozni a hangulatomat 1-től 10-ig, biztosan azt mondanám, hogy mínusz 5. csak teljen el hamar ez a nap is! mindig várom, hogy menjek aludni, hogy ne létezzek és ne jusson semmi eszembe! bízom, hogy egyszer csak tényleg nem lesz reggel….
Oldal ajánlása emailben
X